Szódássy kiscigany szextörténete : Mónika faszra éhes, megcsalta a férjét

Az oldal 18 éven felülieknek szól! Ha még nem töltötted be, hagyd el az oldalt!

Mónika faszra éhes, megcsalta a férjét

Nézd Anyu, mit rajzoltam ma! - Bence már nyújtja is előre felém a hátsó ülésről az óvodában készített kis rajzát, amint beszáll az autóba.
- Nahát, nagyon ügyes vagy! Kik ezek itt a rajzon? - egy gyors pillantást vetek rá és oda mosolygok a fiamra, mielőtt beindítom a motort és elkezdek kitolatni a parkolóból.
- Ez itt te vagy meg Apa. Ezek meg itt Anna és Luca. Meg Mirci. Kint vagyunk a házunk előtt a parkban - Bence nagy elánnal, lelkesen magyaráz.
- Nem ér, utánozós majom! Én tegnap már rajzoltam ilyet! - csattan fel a hátul mellette ülő nővére, Luca. És még azt mondják, ebben a korban már könnyebb velük, ha kicsi közöttük a korkülönbség. Na pesze!
- Semmi gond, Luca. Bence rajza is elfér a tied mellett. Amúgy sem ugyanaz a stílus. A koncepción meg nincsen jogvédelem - jegyzem meg szórakozottan.
- Mi az a jogvédelem? - kérdez vissza Bence.
- És a koncepció? - kontráz még rá Luca.
- Meg mi az stílus? - száll be az első ülésen mellettem ülő Anna is. Ő sem sokkal idősebb náluk. Megforgatom a szemem. Ez történik, ha elfelejtem, hány évesekkel is beszélgetek. Veszek egy nagy levegőt.
- A lényeg, hogy nyugodtan lerajzolhatjátok mindketten a családunkat. Sőt hárman is, ha szeretnétek. Úgysem lesznek egyformák - igyekszem kedvesen, nem kioktatva válaszolni. Végtére is mindhárman értelmes gyerekek és nem akarom, hogy azt érezzék, hülyének nézem őket. Bár tény, hogy nem egyszerű egy öt, egy hat és egy nyolc évessel egyszerre. De hát én szültem őket, ha azt nézzük és a képességeimhez mérten szeretném jól csinálni ezt az anyaság dolgot. Közben a szemem sarkából látom, ahogy a táskámban nyugvó telefonomra üzenet érkezik, de nem nyitom meg. Egy felvillanásból is tudom, ki az. Néhány másodperc múlva azonban berregni kezd a rezgőre állított készülék.
- Anna, ideadnád, kérlek? - igyekszem semleges hangon megszólítani a legidősebb lányomat, akinek a lábánál a táskám nyugszik. Anna engedelmesen lehajol és kiveszi a telefont. Vet rá egy pillantást, mielőtt felém nyújtja.
- Apa az.
- Köszönöm. - Ahogy átveszem tőle, már be is nyomom a hívás fogadása gombot és úgy emelem a készüléket a fülemhez.
- Szia, Szívem! Igen, már összeszedtem a gyerekeket, épp hazafelé tartunk. Te már hazaértél? Mi is ott vagyunk mindjárt. Viszont Szívem… ugye nem felejtetted el, hogy ma este le kell utaznom vidékre? Tudod, holnap korán reggel lesz ott ez a vacak tárgyalás. Na igen, még szerencse, hogy a cég legalább fizeti a hotelt. Persze, még otthon vacsorázom, holnap meg jövök, ahogy tudok. Majd megkérdezem a srácokat, mit szeretnének enni. Egy angyal vagy, köszönöm! Én is szeretlek! Akkor otthon! Szia! - azzal kinyomom a telefont és megkérem Annát, hogy tegye vissza a táskámba. Ezután, ahogy megbeszéltem a férjemmel, megkérdezem a gyerekeket, mit kérnek vacsorára, ők pedig egyből elkezdenek ötletelni. Marha nagy szerencsém van a férjemmel, azt kell mondanom. Ha hazaérek, legalább kicsit szusszanhatok, mert ő készíti a vacsorát. Már a kapcsolatunk elején is így volt ez és szerencsére azóta sem változott, hogy lényegesen többen lettünk. Tényleg úgy érzem, ő az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem az életben. És mégis… De nincs időm három kisgyerekkel a kocsiban a gondolataimba merülni és ez talán jobb is így.
Ahogy megállítom az autót a ház előtt, a gyerekek már pattannak is ki és rohannak fel a lépcsőházban a lakásunkhoz. Nem is tűnik fel senkinek, hogy még egy pár másodpercre az autóban maradok, előveszem a telefonom és gyorsan válaszolok az imént érkezett üzenetre, mielőtt kitörölném azt a csevegő alkalmazásból és követném én is a gyerekeimet.
Az esti menetrend mondhatni a szokásosan zajlik. A férjemet futó csókkal és öleléssel köszöntöm, ahogy a konyhában tüsténkedik. A gyerekek nyafognak kicsit, ki éhes, ki játszana még, mindig van valami, de ez már csak ilyen. A vacsora természetesen, mint mindig, pompás lett, bár a férjem, szokás szerint, most is elégedetlen vele. A gyerekek jó evők, bár egy kis hiszti itt is belefér, mert nyilván nem volt egyetértés abban, mit is kérnek, de azért nem marad éhesen senki. Az esti menetrend sem sétagalopp, de az elmúlt évek alatt szereztünk már némi rutint, megoldjuk. A két kisebbet sikerül kilenc előtt ágyba dugni, Annának viszont még megengedjük, hogy mesét nézzen egy kicsit. Egész nap edzésen volt és tanult, egy kisiskolásnak kell ennyi kikapcsolódás. Végtére is gyerek még ő is. A fektetés után gyorsan elmosogatok, lévén ez mindig az én feladatom, majd gyorsan lezuhanyozom, egy nagyobb táskába bedobálok egy váltás ruhát holnapra, a fogkefémet, alvós pólót és egyéb szükséges dolgokat és már húzom is a cipőmet.
- Mikor jössz holnap?
- Nem tudom pontosan, de elég korán kezdődik a tárgyalás, utána meg már nem megyek be az irodába, szóval legkésőbb kettőre itthon vagyok - válaszolom a férjemnek, de közben nem nézek a szemébe. Aligha veszi észre, úgy tűnhet, csak lefoglal a készülődés. - A kocsit nem viszem el, ahogy megbeszéltük, hogy a gyerekekkel könnyebben eljuss reggel az oviba, meg az iskolába. Az utolsó vonatot még úgyis pont elérem, a cég meg fizeti a jegyet. Kérlek ellenőrizd le, Anna mindent bepakolt-e holnapra, mikor lefekteted. Ha bármi gond lenne, telefonon elértek - sorolom és közben már a kabátomat is felveszem, úgy lépek oda életem párjához elköszönni.
- Vigyázz magadra! - mondja, mikor odahajolok hozzá egy búcsúcsókra.
- Igyekszem. Ti is a gyerekekkel! - azzal megfogom a táskámat és az ajtóhoz lépek. A macskát még futólag végigsimítom és Annához is benézek egy búcsúpuszira. A bejárati ajtóból még egyszer visszapillantok, aztán kilépek a lakásból. Ahogy becsukom magam mögött, sóhajtok egyet. Kicsit feszült vagyok és elfog némi rossz érzés, mint ilyen esetekben mindig, de határozott léptekkel indulok el lefelé a lépcsőn.
Az utcára kilépve előveszem a telefonomat, miközben már a legközelebbi sarok felé tartok. Mikor elérem, megállok és körbenézek. Épp nekiállnék beírni valamit, de engem megelőzve már villan is fel a képernyőn egy beérkező üzenet, ami gyakorlatilag tartalmazza a választ a fel sem tett kérdésemre. Elég csak balra néznem és meg is pillantom a nagy fehér autót. Mellé sétálok, intek a sofőrnek, majd megkerülöm és beülök mellé.
- Szia!
- Hello! Mi a helyzet? - közben elindítja az autót és kifordulunk a parkolóból.
- Minden oké, köszi. A szokásos, semmi extra. Veled?
- Velem is. Otthon mi a helyzet? Urad? Gyerekek?
- Köszönöm, minden jó otthon. Mindenki jól van. Minden a legnagyobb rendben. És a te asszonykád?
- Ő is jól van. Jól megvagyunk, köszönöm. - Átlagosan kezdődő beszélgetés és hasonlóan átlagosan és semmitmondóan folytatódik végig egész úton. Mintha semmi különös nem lenne ebben az egészben. Végül is, ha azt nézzük, nincs is. Nem ez az első ilyen eset és minden bizonnyal nem is az utolsó. Körülbelül fél óra múlva állunk meg egy külvárosi társasház előtt. Kiszállok az autóból és megvárom őt is, noha elég jól ismerem a járást, be a kapun, aztán fel az egyik legfelső emeleti lakásig, ami belülről sem idegen számomra. Leteszem a táskám, a cipőm és a kabátomat, majd követem vendéglátómat a nappaliba. Üditőt és whiskyt tölt a számomra, majd egymástól tisztes távolságra elhelyezkedünk a kanapén. Beszélgetünk egy kicsit átlagos, mindennapi témákról, majd felveti, hogy nézzünk meg egy filmet, én pedig beleegyezek. A film átlagos, középkategóriás bűnügyi amerikai film, tipikusan egyszer nézhető, de annak elmegy. Egy átlagos este is lehetne ez eddig, egy ártalmatlan baráti találkozás, ahol kicsit kikapcsolhatok, távol a gyerekektől. Nincs is ebben semmi rossz, olykor minden családanyának kellhet egy-egy ilyen. Pár percre talán naivan még magammal is sikerül elhihtetnem ezt a teóriát. Minden egyes alkalommal.Néha belekortyolok a film alatt a whiskymbe, máskor az üdítőbe. Alapvetően jól bírom az alkoholt, még úgyis, hogy mostanság ritkán iszom. A férjem nem szereti, én pedig jobb a békesség alapon inkább mellőzöm. Különben igaza is van, egészségtelen és semmi értelme. Most azért jól esik. Ezt talán az egész szituációról is elmondhatnám, ha már itt tartunk. Semmi értelme, de jól esik. Sajnos.
Már talán a film utolsó harmadánál járhatunk, mikor véletlenül a kezünk összeér, ahogy egyszerre a csipszes tál felé nyúlunk. Ösztönösen pillantok először oda a képernyőről, majd nézek a szemébe. Ő viszonozza a pillantásomat. Pár másodpercig csak nézünk így egymásra, aztán azonban hirtelen mozdul. Alig fogom fel, mi is történik, mikor közelebb ül hozzám, a kezét végighúzza a karomon, majd a vállamra teszi, száját pedig az enyémre tapasztja. Szinte ösztönből viszonzom vad és követelőző csókját. Szájával lejjebb siklik és a nyakamat kezdi csókolgatni, amibe kicsit beleborzongok. Kezével sem tétlenkedik közben, érzem, ahogy a nadrágomhoz nyúl és bár tudom, hogy helytelen, sőt bűnös, amit teszek, mégis megemelem a csípőmet, sőt kezeimmel is segítek neki megszabadulni a ruhadarabtól, majd határozottan a lábam közé nyúl, én pedig képtelen vagyok megállítani, bármennyire is tudom, hogy ezt kellene tennem. Még széjjelebb is teszem neki a lábam, hogy jobban hozzám férjen, ahogy vékony csipke bugyimat félrehúzva a csiklómat kezdi izgatni, de úgy, ahogy csak ő tudja. A testem egyből reagál a jóleső érintésre, egyből zihálni kezdek.
- Tetszik? Szeretnéd, hogy folytassam? - kérdezi közvetlenül a fülembe lehelve szavait. Mintha nem tudná… Biztos, hogy élvezi ezt a játékot, azért játssza el mindig. Én pedig minden egyes alkalommal belemegyek.
- Nem kellene… - válaszolom erőtlenül. Gyenge próbálkozás, pláne, hogy közben semmit sem teszek, hogy megállítsam, sőt.
- Ez nem válasz. Igen vagy nem?
- De ez… nem helyes… - tudatom egy része még felfogja, hogy meg kellene állni. Abba kellene hagyni, amíg még nem késő. De az igazság az, hogy már régen késő van ehhez, bármennyire rosszul esik is ezt bevallanom saját magamnak.
- Igen vagy nem? - ő nem enged. Hallani akarja, tőlem, még ha tudja is a választ. Kicsit lassít a mozdulatain, mire ösztönösen fészkelődni kezdek.
- Túl… jó… - zihálom.
- Igen vagy nem? - nem enged, még nyomatékosabb hangsúllyal ejti ki a szavait.
- Igen, folytasd… - és ezzel a két szóval gyakorlatilag minden gátlásomat eldobom. Mert ez az a két szó, amit tudom, hogy nem lett volna szabad kimondanom. Soha. Se most, se máskor. Tulajdonképpen mindig itt válik realitássá számomra, hogy mit is teszek. A férjemmel… De ilyenkor ő valójában már sehol sincs a gondolataimban. Nem marad más, csak ez az élvezet. Ezekben a percekben teljesen átadom magam neki. Nem számít, mit fogok gondolni utána vagy mik a lehetséges következmények. Egyszerűen csak élvezni akarom itt és most. Minél tovább. Ilyenkor rájövök arra is, mennyire is hiányzott ez az érzés az elmúlt időben. Néha egész jól el tudom nyomni. Míg nem kapok egy üzenetet tőle…
Teljesen átadom magam az élvezetnek, már nem gondolkozom. Nincs más, csak ez az érzés. Egy idő után eltávolodik, feláll a kanapéról, megfogja a kezem és a hálószoba felé vezet. Én pedig engedelmesen követem.
A hálószobában pedig végképp átadjuk magunkat a bűnös élvezeteknek. Mert ezek azok, minden szempontból. Mégis, képtelen vagyok lemondani róluk. Annyi és olyan hosszú orgazmusokat élek át a keze alatt, amit más nem képes kihozni belőlem és bármennyire is tudom, hogy ez bűnös, természetesen nem maradok én sem adósa. Órákra elveszünk egymás testének kényeztetésében minden létező módon. Én pedig csak élvezem, nem gondolok semmi másra, amit ezen a lakáson kívül hagytam és ami ezután is vár.
Ahogy a hajnali órákban az ő ágyában fekszem a takaró alatt a vad üzekedést követően, jóleső fáradtságot érezve, akkor jutnak csak ismét eszembe mindezek. Jó lenne azt mondani, hogy egyből elfog a bűntudat, de ha mélyen magamba nézek, azt kell mondanom, hogy nincs így. Fizikálisan jól esett, kifejezetten nyugodtnak, megkönnyebültnek és egyszerűen kielégültnek érzem magam. Csak addig fut át az agyamon, hogy nem helyes, amit teszek, mikor épp a férjem szemébe mondom, hogy vidékre utazom munkaügyben, vagy amikor ez a másik férfi először érint meg az éjszaka folyamán olyan helyen, ahol nem lenne szabad. De aztán semmi ilyesmi. Talán ezért is tudok úgy élni már hosszú évek óta, hogy egyszer sem bukott ki belőlem a nagy vallomás, hogy én bizony megcsaltam. Talán ezért nem vett észre semmilyen árulkodó jelet. Lelketlen volnék? Ha tudnának róla mások, biztosan így látnának néhányan. Hiszen rendszeresen hazudok a férjemnek, hogy olykor egy-egy éjszakát egy másik, egyébként szintén mással párkapcsolatban élő férfival töltsek.
Pedig én tényleg szeretem a férjemet. Meggyőződésem, hogy az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem és kevesebb lenne az életem nélküle. Nemcsak a gyerekek miatt gondolom így. Akik közül az egyik nem is az övé.Csak egyszer szakadt ki az óvszer mikor nem a férjemmel voltam együtt. Ez az egy alkalom viszont, pont arra az időszakra esett, mikor Luca, a középső lányom fogant. Ez persze nem bizonyítana semmit, a férjemtől is lehetne, hiszen mi is próbálkoztunk akkoriban és Luca szerencsére inkább rám hasonlít, így nem fogott soha senki gyanút különösebben. Nekem azonban bizonyosság kellett, ezért egyszer apasági tesztet csináltattam, ami már feketén-fehéren kimondta, amit talán jobb lett volna nem tudnom. Így viszont legalább a magam részéről biztos lehetek benne, hogy ő annak a balesetnek a következménye. De talán jobb is ezt nem bolygatni. Mindenkinek így a legjobb, azt hiszem.
Hogy önző vagyok? Az is meglehet. Talán tényleg csak magamat nyugtatom, mikor azt mondom, a férjem érdekeit is szolgálja, hogy nem mondok el neki semmit ebből az egészből, amit a háta mögött folytatok már hosszú évek óta. Teljesen összetörné, ehhez pedig nincs jogom. Megkönnyebbülhetnék, megszabadulhatnék egy nyomasztó titoktól, de olyan áron, hogy abba a férjem beleroppanna lelkileg. Egy világ dőlne össze benne, ebben biztos vagyok. Ő pedig többet ér nekem ennél. Persze talán joggal merülhet fel akkor a kérdés, hogy ha tényleg ilyen fontos nekem és ennyire szeretem, miért csinálom ezt az egészet vele? A válasz, ha magamba nézek, roppant triviális és talán épp ezért olyan nehezen elfogadható: mert élvezem.
Ez az egész leginkább a szexualitásról szól és arról a plusz érzésről, arról az adrenalinlöketről, amit attól érzek, hogy tudom, a tilosban járok.
Magam is nehezen fogadtam ezt el. Mindenféle pszichológiai honlapokat bújtam, még szakemberhez is elmentem, próbálva megérteni az esetlegesen a mélyben húzódó, még magam előtt is titkolt motivációimat. De rendre rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nincsenek ilyenek. Pedig próbáltam sorra venni minden lehetőséget, amiről csak hallottam, olvastam valahol.
Mondják, hogy a kapcsolat ellaposodása, kihűlése is lehet ilyen ok. Viszont az én viszonyom, szégyen vagy sem, kisebb-nagyobb megszakításokkal és változó intenzitással, de már hosszabb ideje tart, mint a házasságom. Még egy éve sem voltunk együtt a férjemmel és úgy éreztem, életemben először tényleg szerelmes vagyok valakibe, mikor ez az egész liezon elkezdődött. Aztán folytatódott. De soha nem állt összefüggésben azzal, hogy éppen minden rendben volt-e köztünk a férjemmel vagy netalán esetleg kicsit összevesztünk valamin. Az esküvő és a gyerekvállalás sem befolyásolta a dolgot. Tehát biztos vagyok benne, hogy nem ez áll a hátterében. Különben is, én még mindig ugyanúgy szeretem a férjemet, mint anno, efelől szemernyi kétségem sincs, legyen ez bármilyen hiteltelen is ebben a helyzetben. Ha tudna róla, valószínűleg neki is az lenne. Ezért sem tudhatja meg soha.
Aztán itt van egy másik, jellemző teória, hogy a félrelépés oka, ha szerelmesek leszünk valaki másba. Én azonban ugyanúgy, ahogy azzal tisztában vagyok, mit érzek a férjem iránt, úgy azt is biztosan tudom, hogy mit nem érzek az életemben jelen lévő “másik” felé. Szexuálisan vonzódom hozzá, persze, hiszen ez a lényeg és beszélgetni is tudunk, de ha nem találkozunk, írunk egymásnak hónapokig, a lénye mint olyan, nem hiányzik. Tudok élni nélküle abszolút. Egyébként is, van rálátásom arra, milyen ember, nem egy barátnőjét csalta meg velem az évek során. Sőt, néhány hónapig, még egyetemista koromban jártunk is együtt, de elég hamar kidobott egy másik nő miatt, ami akkor igencsak megviselt. Az érzéseim irányába elmúltak és azt is tudom, hogy ő biztosan az az ember, akivel soha nem kezdenék ismét párkapcsolatba. Szex terén azonban mindig nagyon gyorsan egymásra tudtunk hangolódni, abban pont azt és annyit tudott adni, amire szükségem volt. Tehát tényleg nem arról van szó, hogy őt akarnám a férjem helyett magam mellett tudni. A férjem kisujjáig sem ér fel.
A fellelhető indokok közül amivel talán a leginkább tudtam azonosulni az, hogy a megcsalás oka lehet az is, ha valami hiányzik az ember kapcsolatából, amit így igyekszik pótolni. A férjem sosem volt például a szavak embere, ugyanakkor ezernyi tettével sokszorosan bizonyította már, hogy szeret. Az, hogy az ágyban nem bírja túlzottan sokáig, még nem is olyan nagy baj, mert pont olyan vad és szenvedélyes, ahogyan én szeretem. Ott nem is annyira a minőséggel, mint a mennyiséggel vannak gondjaim. Mert sajnos nekem jóval több szexuális együttlétre lenne igényem, mint neki. Valamint az is tény, hogy kevesebb figyelmet fordít az én élvezetemre, mint a sajátjára. Mondhatni leginkább az “ugyanannyi időd volt, mint nekem” elvet vallja, ami egy nőnek, pláne egy olyannak, mint én, aki valamivel nehezebben éri el az orgazmust, sokszor igencsak kevés. Míg a “másik” ennek pontosan ellentéte. Sokáig “kitart” az ágyban és láthatóan élvezi, ha egymás után akár többször is a csúcsra juttathat. Illetve mindig tudja, mikor mit mondjon nekem. Ő ebben mindig is jó volt.
Továbbá azt hiszem, egyszerűen a fiatalabb éveim során azt szoktam meg, hogy a szexhez nem kellenek érzelmek. Számomra ez sokkal inkább élvezeti forrás, stresszlevezetés és hasonló, mint az érzelmeim kifejezése. A meghitt ölelések, finom csókok, puszik nálam is érzelmi alapúak, de a szex nem. Soha nem volt az. Egyszerűen ilyen típus vagyok.
Ezek azonban nagyon gyenge érvek. Élvezem a kalandokat. A házasságom nem minden tekintetben tökéletes, de amiket fel tudok mutatni, tényleg csak apróbb hibák, semmi tragikus, ami abszolút működésképtelenné tenné. Nem érzelmi alapon bújok ágyba emberekkel. Aligha bármi olyasmi, ami elegendő indokot adna a megcsalásra és mégis. Szerettem volna találni valami mélyebb lelki okot, bármit, ami legalább saját magam számára magyarázatot ad erre a társadalmilag elfogadhatatlan viselkedésre. De nincs.
Sokszor attól érzem rosszul magam, hogy egyébként nincs is bűntudatom tőle. Én ezt élvezem, így tudok kiegyensúlyozott maradni. Így, hogy a férjem nem tudja, úgysem ártok vele senkinek lényegében. A monogámia, a házastársi hűség talán tényleg túlértékelt. Persze attól még, amit teszek, teszünk, az nem helyes, ezzel tisztában vagyok.
Mégis, a lehető legnyugodtabban alszom reggelig, bár nem mondhatnám, hogy kipihenten ébredek, de ezeket az éjszakákat nem is azért töltöm itt, hogy aludjak. Épp egy órányi alvásra jut csak idő, hiszen hamar haza kell érnem, ahogy ígértem és vendéglátómat is várja a munka.
Álmosan, szótlanul ülünk egymás mellett az autóban, ahogy visszavisz a belvárosba és nem messze áll meg onnan, ahol tegnap este felszedett.
- Légy jó, vigyázz magadra! Majd írj, ha tudsz! - mondja, miután leállítja a motort és futó csókot nyom a számra, amit csak zavartan vinszonozok, mintha attól félnék, hogy bárki láthatja, majd egy gyors köszönés után ki is ugrok az autóból és úgy indulok meg az utcánk felé, hogy hátra sem nézek rá. Nemsokára már az üres lakásban vagyok, a férjem, ahogy vártam, munkában, a gyerekek iskolában, óvodában. Így van időm egy gyors zuhanyra és egy kis pihenésre, mielőtt hazaérnek. Semmit sem fognak észrevenni a hazugságomból, mint ahogy máskor sem tették.Bár még egy ideig tartani fogok tőle, hogy valamire mégis rájön a férjem valahonnan, de ez hamar elmúlik. Átfut majd az agyamon, hogy ha ezt most megúszom, többet talán nem kellene, hiszen a hazug embert ugye előbb utolérik… de tudom azt is, hogy ez csak pillanatnyi önáltatás. Legkésőbb néhány hónap múlva úgyis megint kapok egy üzenetet és hirtelen ismét lesz egy “kora reggeli vidéki tárgyalásom” vagy valami hasonló.
Talán egy nap vége lesz. Talán egyszer tényleg ejtek egy apró hibát és borul minden. Valószínűleg meg is érdemelném. De sokszor arra jutok, már úgyis mindegy. Ha ez kiderülne, bárhogyan, az úgyis a házasságom végét jelentené. Bármit találnék is ki, nincs az a magyarázat, ami ezt mentené. Ami megbocsáthatóvá tenné. Így pedig már akár folytathatom is és tudom, hogy folytatni is fogom. Talán egyszer lebukunk, talán nem. Akárhogy is lesz, egy dolgot azonban tudok biztosan. Erre nincs épkézláb magyarázat. Se bocsánat

Fontos tudnod, hogy az itt megjelent szex történetek egyike sem valós, csupán a fantázia szüleménye. A sztorik olvasók által lettek beküldve, az oldal szerkesztői ezek tartalmáért nem vállalnak felelősséget.

Olvasd el a többi sztorit is:
Bombanő, de elég félénk
Fiatal szerető
Ahmed fasza
Nincs otthon a család - orgia
Első anál fisting
Profi az ágyban
Iskolai kefélések 1.
Rajtakaptam anyámat - ja nem
Tiltott szex a mostoha húgommal
Forró baszoda


Ajánló

Szextörténetek
Vad Erotikus sztorik
Erotikus történetek
Szex - Gif
MILF pornó
Duci nők XXX
Celeb Sex

Címkék:kollégium hogyan nagy punci


Főoldalra - Asztali verzió